Dorinának...

Ne nézz hátra!

Mert kinek nem tűz, de mocsok van a markában,

csak erre vár, nyálát csorgatva, hogy arcodba vágja.

(A maga erjesztette mocskot, másokénak álcázva)

És szakadt már a fejedre eddig is megannyi gyalázat,

hogy ne tűrd ha sárdobálók sisere serege rád támad!

(Rázd le a koloncot, ha magad vére serken is érte!)

Bár van benned annyi alázat, hogy ha kell, akár hajlasz

(a jó szóra persze) mint a nád, és ha kell, ha van miért,

mindened odaadnád a semmiért cserébe, nem mérve,

hogy vajon megérte? Menj csak az úton, ami a Tiéd!

Ne nézz hátra!

Hátha túléli....

A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér... s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere... s osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!... féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!... hátha túléli.

Szíveket gyűjtök....

Szeretem azt, aki gyűjt. Naponta van öröme. Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak. Közben örül, hogy neki van az, amit szeret.

Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek. Bármit.

Te mit gyűjtesz?

Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz. Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.

Szíveket gyűjtök.

A szív jelkép. Az embert jelenti.

Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek. Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe. Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.

Szíveket gyűjtök. Nekem nem valami kell, hanem valaki. Ember.

Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember.

Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám.

Nem néztem eléggé szét, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.

Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli. Rejti, mint kagyló a gyöngyét. Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok. Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák, mint az, aki összetörte magában az emberséget.

Elfogult vagyok? Téged nem ismerlek. Embernek tartod magad. Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved? Hányan látják, hogy jó vagy?

Szíveket gyűjtök. Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem. Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt.

Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem.

Szíveket gyűjtök.

Szívem tele van.

Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak.

Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam. Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember. Embertelen korban élünk? Ne hidd el. Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre. Kincseid lesznek. Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető és mind személyes öröm életedben.

.

Kedvesemnek

“Veled boldog vagyok,

Veled szelíd vagyok,

Veled erős vagyok,

Veled nyugodt vagyok,

Veled mindig mosolygok,

Veled én, énmagam vagyok,

Nincs többé olyan, hogy nélküled,

Tervem és jövőm van veled.”

“Jó érezni, hogy szeretlek.

Nagyon és egyre jobban.

Ott bujkálni két szemedben,

Rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy szemeid már

szemeimben élnek és néznek,

S érezni azt, ha szép, veled szép

És csak veled teljes az élet.”

Szeretlek.

Ilyen egyszerűen.
Mint ahogy a nincstelenek
szerethetnek nincsteleneket,
szeretlek,
ahogy a mozgásra képtelenek szerethetnek,
szeretlek a szememmel,
szívemmel
a gondolatommal szeretlek,
természetes szeretettel szeretlek,
olyannal,
aminek nincs szüksége csipkére,
a szépség álarcára,
mesterséges fényre,
furfangra,
idegen gondolatra,
hétköznapi szeretettel szeretlek,
féltőn, és múlhatatlanul,
korral is kortalanul,
úgy, mint aki elért a végső állomásra,
mint aki célt ért,
ahonnan nincs vissza és nincs tovább.

Szeretlek,
mint ahogy csak a szeretet szerethet!

.