Nem vagyok depis...., csak "egyedül"....

Ezen sorok legfőképpen egy számomra nagyon kedves emberre gondolván fogalmazódtak...., pedig ő az aki a legkevésbé tehet erről.

Talán azért éppen vele kapcsolatosan merültek fel ezek a dolgok, mert érdeklődése neki is alábbhagyott....:-(((

Néha a fellegekbe járok, máskor csak sírni tudnék. És legtöbbször olyan egyedül érzem magam.

A munkám kapcsán sok emberrel találkozom, sokakhoz jönnek Barátok, munkatársak, család, férj. Számíthatnak emberekre, akik bármit megtesznek értük.

Ezután elgondolkodtam. Engem miért nem keres soha senki? Vajon ha eltűnnék, észrevennék? A legrosszabb, hogy tudom a választ. Nem.

Nem tűnne fel senkinek, hogy nem vagyok. Nem, nem meghalnék, csak elszállnék, mint a köd. Hiányoznék? Nem érzem. Nem változna senkiben semmi, ha nem lennék. Szomorú, hogy senkiben nem hagytam mély nyomot. Olyan üres. Olyan nem létező.

"A művésznek magányosnak kell maradnia. (...) Nem csak a művésznek. Mindenkinek, aki nagyot akar alkotni."

De én mit alkotok? Nem is akarok nagyot alkotni. Egyszerű életre vágyom. Hogy legyen kihez fordulnom.

"Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt."

Ezt érzem na. Most is itthon ülök, és senki nem közli, hogy velem szeretne lenni. Rossz, hogy senkinek nem vagyok igazi érték.

Mindenkinek megvan a saját élete, az enyém valahogy hiányzik. Vagy nem is tudom, olyan egyszemélyes monológ. Színház az egész. Mikor azt hiszik, hogy én.... aztán alig tudom magamról lekaparni az embereket, hogy én mindig a társaság középpontja vagyok, hogy milyen jó, hogy nem vagyok egyedül. Persze. Ez játék.

Csak úgy tűnik, milyen jó nekem. Közben egyedül vagyok. Mert nem kíváncsiak rám. Csak a felszínt látják, első látásra ítélnek, ráadásul rosszul. Sírhatok egyedül az éjszakába, ott ahol senki sem lát. Csak ha egy kicsit jobban figyelnének, ha jobban törődnének, látnák, hogy nagyon magányos vagyok. És hiába próbálkozom, elkerül az egész.

"Alighanem az a legnagyobb tragédia az életben, ha valaki semmiben sem érezheti magát fontosnak."

Sokszor így érzem, hogy kicsit sem vagyok fontos senkinek. Olyan semmilyennek érzem akkor magam.

Lehet, hogy az én hibám. Rosszul játszottam. Vagy egyáltalán nem is játszottam. Az őszinteség fáj. Főleg nekem. Ha én vagyok őszinte. Mert én nem játszom meg a barátságot, a szerelmet, nem játszom meg az érzéseimet. És ezért nem értem célt. Mert magamat adom.

Ez veszélyes dolog, mint látjuk. Magány vesz körül, és blogot írogatok...., hogy azt hihessem, hogy érdekel valakit is.

Nem értem a hangulat ingadozásaimat sem. Mikor ezeket írom, tényleg nagyon rosszul érzem magam. De máskor madarat lehet velem fogatni, annyira boldog vagyok. Nem tudom mi ez velem, nem tudom mit csinálok rosszul.