Persze hogy is mondhatok ilyesmit, hogy "hiányzol",(pedig mondom) - hiszen soha, vagy alig voltál csak nekem. Azt hiszem, hogy ismerlek, pedig csak látom a lelkedet. Én csak a szellemet látom, ami Benned született meg, azt az élőt, ami elevenen lüktet és kapálózik az örökkévalóságért. És nem is tudok rólad sem egyebet, sem többet. Pedig annyi minden más van még ...Érzések, gondolatok, ösztön és ingerekre adott válaszok, tétovaság, útkeresés és magabiztos önérzet...
De én csak a szellemet látom benned, ami megszületett. A világot amelybe elvágyódik, egy messzi otthont, ami neked hiányzik....És azért hiányzol nekem Te, mert magam is arrafelé vágyódom. Ugyanazt keresem, ugyanúgy akarom.... Tudom, hogy érted, ha átgondolod: az álmaink ugyanazok. Egyformák a látomások. Minden azonos és közös ami múlt, és minden a miénk, ami jövő.
De mert csak a szellemet ismerem, ami benned él, ami Te vagy, - és nem tudok Rólad semmi mást, azon kívül, hogy honnan jöttél, hová tartasz, - nem tudok bánni veled. Hogy mit miért mondasz, és mit vársz tőlem, azt nem azonnal fogom fel. Olyan kevés idő volt földi egységben minden ismeret belőled, - nem értheti ember, hogy "hiányzol" - ez hogyan is lenne lehetséges?! Pedig így van. A világunk hiányzik. Amire én emlékszem.
MIÉRT NEM ÖLELSZ MEG? Semmi mást nem akarok Tőled, csak visszakapni az öleléseidben azt az örökkévaló emlékezetet, amit felismertem, amit megtaláltam benned és magamban! Az örökkévalóságot, és mindennek emlékezetét, ami akkor és ott jelenvalóvá válik, amikor Te vagy és én vagyok - Vagyunk - együtt, egyetlen pillanatban.
ÖLELJ ENGEM!
Csak ennyit kérek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése