Kik vagyunk...?

Az ember semmi mástól nem fél annyira, mint a közöny és a megszokás elburjánzásától, mégis, mintha maga táplálná a vadnövény gyökereit, önvédelemből, hogy ne égjen porig az érzelmek hevében. Csüggedés nélkül kellene tudomásul vennünk, hogy szükségünk van a megszokásra, hiszen ettől válik élhetővé az élet.

Van olyan szeretet, ami ölni képes?

Igen, én is úgy gondolom, hogy addig vagyunk fiatalok, amíg el tudjuk képzelni, hogy előttünk állhat a pillanat, és akkor ér véget az életünk, amikor már arra sem vagyunk kíváncsiak , milyen lehetett volna.Tudunk emlékezni és veszekedni, együtt reggelizni és vacsorázni, színházba és társaságba járni. Történeteket mesélni, fényképeket nézegetni, könyveket rendezni a könyvszekrényekben, együtt tölteni a vakációt.De megbírkózunk-e érzelmeink felszínességével, a hétköznapi hazugságokkal, amelyekkel telezsúfoljuk az életünket? Tudjuk-e, mekkora valójában az együttélésünk ereje, hogy valódi, vagy csupán üzemképes a kapcsolatunk? Bevalljuk-e egymásnak, milyen más életekkel élünk együtt és számot vetünk-e azzal, hogy ezek jelenléte mivé formál minket? Amíg ezekre a kérdésekre nem válaszolunk, nem tudhatjuk, kik vagyunk valójában.

Nem tudom, mi rosszabb a másik fél számára: egy létező, vagy egy képzeletbeli szerető. Mindkettő megváltoztat bennünket. Mások lettünk.

.