Emlékezés Márai Sándorra

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.) magyar író, újságíró.

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

(Márai Sándor: Füves könyv - Önmagamról)

"Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? Mi a börtön, ha a lelked szabad? Mi a halál, ha megismerted a világot és lelkedet, s nem vágyol fölösleges és kínos részletekre? Igazán, olyan voltál, mint a gyermek, aki boldogtalan, mert nem kapta meg ezt vagy azt. Gondold mindig ezt: "Nincs hatalmam, sem vagyonom, talán egészségem sincs. De milyen hatalmas vagyok, milyen gazdag, milyen fölényes, mert vágyaimat a dolgok igazságához és valóságához igazítom, s a lelkem szabad!" Ezt senki nem veheti el tőled, ennél többet senki nem adhat. "

"Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre."

“Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.”

"Te olyan furcsa kártyás vagy... valaki, aki kártya helyett szenvedélyekkel és emberekkel játszik. Én voltam az egyik dáma a játszmában. Aztán felálltál, és odább mentél... miért? Mert meguntad. Csak elmentél, mert meguntad."

.

Szeretem...?

Kedves Ismerős, és Ismeretlen!

Köszönöm a verset, és a hozzászólást a " Nem vagyok depis, csak egyedül" bejegyzéshez.

Mára már tudom kinek számítok, és kinek nem.

Az azért még elkeserít :-((, hogy arról a kedves ismerősről, "igaz" barátról a mai napig nem tudok semmit sem, aki azon sorok megírásakor a leginkább az eszemben volt.

Vártam..., vártam, hátha majd eszébe jutok....., hátha jelentkezik....

Sok a dolga belátom, azt sem állítom 100%, hogy nem jutottam eszébe, de nem jelentkezett.

Persze én is megtehetném, hogy keresem, de kissé megmakacsoltam magam...... miért én?,- kíváncsi voltam történik-e valami.-

Jah és persze, nem szeretném, ha netán nyűg lennék.

Inkább megőrzöm magamnak így az emlékeket...., az együtt töltött időket.... ŐT.....

Érezhetném magam úgyis mint akit használtak/kihasználtak, de NEM teszem, mert semmit sem bánok azokból a percekből a Vele töltött időből.....

Nem kellett volna ennyire megkedvelnem, de Ő már csak ilyen, IMÁDNIVALÓ!!

Majd csak lesz valahogy......

Mindenesetre Ő hiányzik, a többiek meg le vannak Sz...a!

.

Leperegnek az utolsó könnyek

Nem vagyok depis...., csak "egyedül"....

Ezen sorok legfőképpen egy számomra nagyon kedves emberre gondolván fogalmazódtak...., pedig ő az aki a legkevésbé tehet erről.

Talán azért éppen vele kapcsolatosan merültek fel ezek a dolgok, mert érdeklődése neki is alábbhagyott....:-(((

Néha a fellegekbe járok, máskor csak sírni tudnék. És legtöbbször olyan egyedül érzem magam.

A munkám kapcsán sok emberrel találkozom, sokakhoz jönnek Barátok, munkatársak, család, férj. Számíthatnak emberekre, akik bármit megtesznek értük.

Ezután elgondolkodtam. Engem miért nem keres soha senki? Vajon ha eltűnnék, észrevennék? A legrosszabb, hogy tudom a választ. Nem.

Nem tűnne fel senkinek, hogy nem vagyok. Nem, nem meghalnék, csak elszállnék, mint a köd. Hiányoznék? Nem érzem. Nem változna senkiben semmi, ha nem lennék. Szomorú, hogy senkiben nem hagytam mély nyomot. Olyan üres. Olyan nem létező.

"A művésznek magányosnak kell maradnia. (...) Nem csak a művésznek. Mindenkinek, aki nagyot akar alkotni."

De én mit alkotok? Nem is akarok nagyot alkotni. Egyszerű életre vágyom. Hogy legyen kihez fordulnom.

"Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt."

Ezt érzem na. Most is itthon ülök, és senki nem közli, hogy velem szeretne lenni. Rossz, hogy senkinek nem vagyok igazi érték.

Mindenkinek megvan a saját élete, az enyém valahogy hiányzik. Vagy nem is tudom, olyan egyszemélyes monológ. Színház az egész. Mikor azt hiszik, hogy én.... aztán alig tudom magamról lekaparni az embereket, hogy én mindig a társaság középpontja vagyok, hogy milyen jó, hogy nem vagyok egyedül. Persze. Ez játék.

Csak úgy tűnik, milyen jó nekem. Közben egyedül vagyok. Mert nem kíváncsiak rám. Csak a felszínt látják, első látásra ítélnek, ráadásul rosszul. Sírhatok egyedül az éjszakába, ott ahol senki sem lát. Csak ha egy kicsit jobban figyelnének, ha jobban törődnének, látnák, hogy nagyon magányos vagyok. És hiába próbálkozom, elkerül az egész.

"Alighanem az a legnagyobb tragédia az életben, ha valaki semmiben sem érezheti magát fontosnak."

Sokszor így érzem, hogy kicsit sem vagyok fontos senkinek. Olyan semmilyennek érzem akkor magam.

Lehet, hogy az én hibám. Rosszul játszottam. Vagy egyáltalán nem is játszottam. Az őszinteség fáj. Főleg nekem. Ha én vagyok őszinte. Mert én nem játszom meg a barátságot, a szerelmet, nem játszom meg az érzéseimet. És ezért nem értem célt. Mert magamat adom.

Ez veszélyes dolog, mint látjuk. Magány vesz körül, és blogot írogatok...., hogy azt hihessem, hogy érdekel valakit is.

Nem értem a hangulat ingadozásaimat sem. Mikor ezeket írom, tényleg nagyon rosszul érzem magam. De máskor madarat lehet velem fogatni, annyira boldog vagyok. Nem tudom mi ez velem, nem tudom mit csinálok rosszul.

Ölelj engem...

Persze hogy is mondhatok ilyesmit, hogy "hiányzol",(pedig mondom) - hiszen soha, vagy alig voltál csak nekem. Azt hiszem, hogy ismerlek, pedig csak látom a lelkedet. Én csak a szellemet látom, ami Benned született meg, azt az élőt, ami elevenen lüktet és kapálózik az örökkévalóságért. És nem is tudok rólad sem egyebet, sem többet. Pedig annyi minden más van még ...Érzések, gondolatok, ösztön és ingerekre adott válaszok, tétovaság, útkeresés és magabiztos önérzet...

De én csak a szellemet látom benned, ami megszületett. A világot amelybe elvágyódik, egy messzi otthont, ami neked hiányzik....És azért hiányzol nekem Te, mert magam is arrafelé vágyódom. Ugyanazt keresem, ugyanúgy akarom.... Tudom, hogy érted, ha átgondolod: az álmaink ugyanazok. Egyformák a látomások. Minden azonos és közös ami múlt, és minden a miénk, ami jövő.

De mert csak a szellemet ismerem, ami benned él, ami Te vagy, - és nem tudok Rólad semmi mást, azon kívül, hogy honnan jöttél, hová tartasz, - nem tudok bánni veled. Hogy mit miért mondasz, és mit vársz tőlem, azt nem azonnal fogom fel. Olyan kevés idő volt földi egységben minden ismeret belőled, - nem értheti ember, hogy "hiányzol" - ez hogyan is lenne lehetséges?! Pedig így van. A világunk hiányzik. Amire én emlékszem.

MIÉRT NEM ÖLELSZ MEG? Semmi mást nem akarok Tőled, csak visszakapni az öleléseidben azt az örökkévaló emlékezetet, amit felismertem, amit megtaláltam benned és magamban! Az örökkévalóságot, és mindennek emlékezetét, ami akkor és ott jelenvalóvá válik, amikor Te vagy és én vagyok - Vagyunk - együtt, egyetlen pillanatban.

ÖLELJ ENGEM!

Csak ennyit kérek!

Szuperbruttósítás! HURRÁ!!! :(((

Novemberben olvasható volt egy cikk a szuperbruttósításról az "Egy kis politika..., hogy is van ez?" című bejegyzés alatt.

Nem volt egyértelmű szinte senki számára, hogy a 2010-es évben jobban járunk-e vagy sem.

A cikkben is két vélemény versengett egymással, egyikük szerint több lesz a havi bérünk, másikuk szerint pedig egyáltalán nem fog növekedni a havi bér, sőt még többet is adózunk majd az előző évhez képest.

Szerintem mindenki kíváncsian várta(én legalábbis igen), hogy hogyan is alakulnak a dolgok, legfőképpen a fizetés.

Azt hiszem minden ember inkább a jó/jobb hírek felé fordul, és abban reménykedik, így voltam ezzel én is, de.....

SAJNOS NAGYOT CSALÓDTAM.....

Méghogy több lesz a bérem, hm......

Ehhez képest igencsak megcsappant a nettó összeg :-(((

Amennyivel több adó annál kevesebb lótyi:-((

HURRÁ!!! :(((

Okosan kitalálták ismét a "nagyokosok".....

Bruttó béred felszorozzák 27 %-al, így meglesz a szuperbruttósított bruttód, ami jól néz ki, ebből kiszámolja a 17 % adódat..... eddig is jól hangzik.....

de azt elfelejtették hétköznapi nyelven közölni az emberekkel, hogy a magasabb bruttóból kiszámított adót, már nem a magasabb értékből , hanem a sima bruttó béredből vonja vissza, + a járulékok, ami úgyszintén 17 %.

Ügyesen megadóztatja azt a pénzt amit meg sem keresel, soha a büdös életbe.....

Valamiből vissza kell szedni mind azt ami a zsebben/zsebekben figyel....

Jah, és persze megint csak ki járt jól ezzel az okos döntéssel....? Hát mára már egyértelmű, hogy nem az akinek 100-200.000 között mozog a bruttója...

Pajzán versike :-))

Hozzámérsz, bőrömre magadat rajzolod,

kicsomagolsz,

mellemre vágyadat karcolod,

simogatsz,

kezeddel tomporom markolod,

átölelsz,

nyelveddel nyakam kóstolod

hozzám bújsz,

magadra testemet húzva

csípőddel ágyékom nyomva

röpke pillanatot lopva....,

gerjedelmed tegezébe tolva

-oda nem illő dolgokat félrevonva -

s azt mondod...

de "dög" vagy! :-))

Hol vagy?

„Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok.
De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd.
Esetleg ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?”

Észrevétlen..

Suttogsz s én lassan közelítek feléd

Elnézek melletted mintha ott se lennél

Félve lépek míg nem érzem hogy elég

Hagyod hogy elhiggyem észre sem vettél

Beszélsz s én sietve lépkedek hozzád

Felvillan a tiltó lámpa fékezek

Látom a taszítást ahogy a titokhoz vonzzák

Kerestem a kaput de nem is létezett

Kiabálsz s én repülök a hangod felé

Fakó szemedben elfordítom a zárat

A távolság óriás az ég remeg belé

Kifordít a hibán elbukott látszat

Beszélsz de közelséged nem jut el hozzám

Átlépek a hangodon mely semmibe szól

A valóságot kutatom a mély sorok hosszán

Elveszek a változásban mi mindent bekoszol

Suttogsz de békén hagylak az igazadat kétlem

Csalódtam nem küzdök csak hallgatok

Nem hiszek én is elfordulok észrevétlen

Láttalak de te nem látod hogy itt vagyok

Hallgatsz de belül minden darabokra bomlik

Nincs értelme hazudnod ha egyedül leszel

A szemedben soknak tűnő érték összeomlik

Sikerült elhitetned hogy észre sem veszel...

Ismerős érzés?!....

"Ismered azt az érzést, mikor lefekszel, szeretnél aludni, nagyon szeretnél, de az álom sehogy sem jön, a gondolatok kavaroganak a fejedben, valami feszültség szorítja össze a gyomrod, egyre idegesebbé válsz, mert minél jobban szeretnél elaludni, annál erősebbé válik a tudat, hogy nem fog menni, csak kínlódás lesz az éjszaka? Fel kellene kelni, csinálni valamit, elfoglalni magad, de valójában tisztában vagy azzal, hogy nem tudná lekötni a figyelmedet semmi, hiába próbálnál meg mondjuk olvasni valamit, a legérdekfeszítőbb regény mondatai is összefolynának a szemeid előtt, mert ott van benned valami, ami minden érzésedet, gondolatodat uralja, rádtelepszik, föl s alá járkál a tudatodban, és minden mást elnyom, ural téged, irányít, hatalmában tart. Ismered ezt az érzést? Mikor csak fekszel az ágyadban, karjaid összekulcsolva a tarkódon, bámulod a plafont, a sötétségben szellemszerű képek vetülnek a retinádra, csönd van, hideg, érzéketlen csönd, nem hallasz semmi mást, csak a saját sóhajaidat, lélegzetedet, ami a időnként megmagyarázhatatlan zihálásba csap át, magad sem tudod mi lehet veled, dühössé válsz magadra, utálod ezt a helyzetet, legszívesebben felkiáltanál, felpattannál, és nekiindulnál a nagyvilágnak, mindegy hova, mindegy, csak menni, el innen, rohanni valahová a távolba, bele az éjszakába, menni, menni, menni. Aztán mégiscsak ott maradsz az ágyadban, erőnek erejével megpróbálsz valami kellemes képet felidézni az agyadban, rá akarod kényszeríteni magad, hogy azt a valamit, ami üvölt benned, azt elűzd, de nem megy, minduntalan visszatér. Csak forgolódsz, egyik oldaladról a másikra, gyűrögeted a párnád, érzed, hogy remeg a kezed, a nyugtalanság önmagát gerjeszti tovább, neked pedig sírni támad kedved, talán egy jó kiadós zokogás kitisztítaná belőled ezt az őrjítő érzést, mely kikészít, felzaklat, tönkretesz. Hiába tudod, hogy meleg van, nyakig be vagy takarózva, mégis fázol, de belülről fázol, valami jeges félelem tölt el, megijedsz önmagadtól, rettegni kezdesz a saját érzéseidtől, és szűkölve könyörögsz magadnak, hogy aludj el már végre. Persze minderre semmi esély, tudod jól, minél jobban akarod, annál távolabb kerülsz tőle. Ismered ezt az érzést? Megpróbálsz mély lélegzeteket venni, kitisztítani a tudatod, eszedbe jut miket hallottál, miket olvastál a relaxációról, mindent megpróbálsz, aztán kínosan kiröhögöd magad: neked még ez sem megy. Analízisbe kezdesz, megpróbálod logikusan végiggondolni, miért is van ez így, mi az, ami történik. Holott lelked mélyén tökéletesen tisztában vagy mindennel, úgy teszel, mintha az igazi ok nem is létezne, keresel valamit, amire ráfoghatod a kínlódásod, amire rázúdíthatod az összes felgyülemlett dühödet. De nincs bűnbak. Nincs. Hiába keresel. Egyre világosabban feltör belőled, az, amit minden erőddel megpróbáltál elnyomni, lemondóan sóhajtasz, és beletörődsz, hogy az igazság felszínre törjön, szétrombolja az önmagadnak építgetett hazugságfalakat, melyek a valóságot voltak hivatottak elfedni. Már minden mindegy alapon beismered magadnak, hogy mi az, ami rabságba ejtette tudatod, ami elborította a lelked. Ismered azt az érzést, mikor rájössz, hogy valaki, vagy valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire úgy istenigazában vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vágy szélviharként tombol benned? Utálod ezt a kicseszett világot, amiért ilyen sorsot juttatod osztályrészül neked, káromlod magadban Istent, s ezért bűntudatod van, mert tudod, ennyit sem érdemelsz, amennyit kaptál, mégis többre vágysz, valami olyasvalamire, ami távol van, elérhetetlen. Elkeseredsz, nem bírnál tükörbe nézni most, mert elborít a szégyen, utálod magad, mert belédhasít, hogy az egész eddigi életed egy pontosan felépített, művészien kimunkált rohadt nagy önámítás. Egy könnycsepp elindul a szemedből, lepereg az arcodon, s mikor megérzed sós ízét, a rettegés olyannyira elborít, hogy nem bírod tovább, felpattansz, kiugrasz ágyadból, szitkozódva elkezded róni a végeláthatatlan köröket a szobádban, csak mégy, közben törni zúzni szeretnél, nekimenni ennek az átkozott szar világnak, megküzdeni vele, harcolni. De nincs esélyed. Tulajdonképpen semmid nincs. Csak a fájdalom, és a hiány. A hiány. Az fáj."

Szeret"Ő"?

Ne mondj szép szavakat, ne adj álmokat,

Ne hints rám csókokat, ne adj szárnyakat,

Ne mondd, hogy úgy lesz, ha úgysem lesz igaz,

Ne mondd hogy itt leszel, ha tudod, hogy nem maradsz.

Ne ölelj hidegen, ne adj több reményt,

Ne oszd meg velem tested lágy ölét,

Végy el inkább mindent, a hitet, a levegőt,

Ne játszd el többé a szerető szeretőt,

Ne gyere soha már, percekre minek,

Ha itt vagy én akkor is, elveszítelek,

Nem kell hogy simogass, nem kell hogy ápolj,

Mit ér az ölelés, ha a szív nem lángol,

Anélkül minek, nekem nem kell csak a tested,

Én többet akarok, az életed, a lelked,

Ha jössz, maradj is, vagy maradj tőlem távol,

csak egy piciny szelet kell, TE a nagyvilágból,

De csak mindenestől, másképpen nem, soha,

Bár tudom gyarló vagyok, makacs és ostoba,

De nem tehetek róla, csak így képzelem,

Ha jössz és mindent adsz, önmagad... nekem.

Hallgasd a színeket...

Markolod még a sötétet?

Szorítod még a törött szíved?

Minek, kérdem én!

Az értelem elfagyott azon a téli estén.

-Az enyém! Az enyém!- zokogod nekem-

Hozzáérned nem szabad kedvesem!

Gyöngéden lefejtem ujjaid az átokról.

Hidd el, mindent tudok könnyeid útjáról.

Figyelj rám! Nézd! Nézd a felhőt. Látod?

Vörös szemmel a felhő útját áldod.

Érzed a szelet? Tartsd az arcod, megmutatom!

Szemedben látom elért hozzád sugallatom.

Hallod a zenét? Látod a színeket?

Ecse tvonással küldd vissza a nyálkás szeleket!

Visszarángatnának, ne hagyd! Dúdolj!

Bízz bennem! Soha többet nem leszel fogoly!

----

Markolod még a sötétet?

Szorongatod még a törött szívet?

-Törött? Ez? Ez már nem repedt!

Látom a zenét! És hallom a színeket!

Még valamit megtanítok neked.

Ne fess és ne zenélj, ha nem tudod mi az a szeretet.

-Ismerős a dallama.

Hallottam már róla?

-Nem találkoztál már vele évek óta.

Nézd a lepkét! Nézd a virágot!

Nem ez az élet, te csak ezt látod?

-De mi a szeretet? Ismerős ,de honnan?

Ha nem érzed, teli kulaccsal maradsz szomjan.

Anya, Apa, Barát. Ismered őket?

-Anya? Apa? Elmém sokat felejtett.

Miért markoltad a hamut, a sötétet?

-Nem mertem elengedni. Ez a szeretet?

Nagyon sóhajtok. Fogom fuvolám, s dalolok.

A szeretet dalát csillogó szemmel hallgatja szabadon.

Érted már? Hallod?

- Nem, de látom.

Most megyek, érzed már a szeretet.

-S látom a Zenét, és hallom a Színeket.

Ég veled, te drága földi ember!

Szárnyra kapok s otthagyom,

Mosolygok, mert hallom, mit makog.

-Szeretet. Szeret. Szeretni. Szerető.

Szeretlek, ó te angyali szerető!

Sose láttam többet, de tettét ismerem…

…az ő nevéhez fűződik a szerelem…

Jó barát...

Angyalként tiszteld a jó barátokat,

Aki melléd áll, s tervedben támogat,

s jó tudni, azt hogy önzetlenül teszi,

s a bátorságot ahhoz is veszi,

hogy megdorgáljon, ha lábad félre lép.

Őrizd magadnak, ne veszítsd semmiképp.

Az angyalok tán itt élnek a földön,

meglelni őket tán nem is nehéz,

Alakjukat néha magamra öltöm,

Amikor kedves vagyok, boldog, s tettre kész.

Az élet túl sokat ér...

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant,megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeldni az elfeledhetetleneket, Sokszor cselekedtem indulatból.
Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna.
Öleltem, hogy védelmet nyújtsak, és nevettem, mikor már nem bírtam tovább.
Szereztem örök barátokat...Szerettem és szerettek,de sokszor elis utasítottak.
Előfordult olyan is hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni.
Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak!
Sírtam zenehallgatás, vagy a fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.Néha elégvolt egy mosoly,hogy szerelmes legyek.
Sokszor éreztem, meghalok a vágytól és féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra (a végén mégis elvesztettem) ! DE TULÉLTEM! ..és még mostis ÉLEK!
Az életet nem csak túlélem...és Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd...ÉLJ!!!
A harcba elszántan kell menni, Az életet szenvedélyesen átölelni,
Emelt fővel veszteni és merészen győzni,...Mert a világ a bátraké és
AZ ÉLET TÚL SOKAT ÉR ahhoz,hogy jelentéklenné váljon.

Angyal voltam, de meghaltam....

Nem száll a törött szárnyú angyal

a Földön jár betegen

vánszorog szárnyaszegetten

Nem száll a törött szárnyú angyal

csak megy,

megy egyre fáradó lábakkal

hátán sínberakott szárnyakkal

Nem száll a törött szárnyú angyal

gyógyírt keres a bűnre

mi eltörte szárnyát

és bűnhődni a Földre küldte

"angyal voltam, de meghaltam"

Távolodsz...

Nehéz csizmákban táncolok...

Úsznék, de súlyok tapadnak Rám a vízcseppekben...

Láncokkal szárnyalok...

Percenként megkopok...

Messzebb vagy...

Én itt vagyok...

Én maradok...

Te távolodsz...

Visszatekintés...

Mi történt a tavaji évben?-Ha feltennéd nekem ezt a kérdést, nem tudnék mit mondani. Annyira sokminden változott, bennem..., velem..., a környezetemben...
Közhelyes, de tényleg elszaladt, gyorsan.

Vegyük csak sorra a dolgokat : öregebb lettem 1 évvel...voltam boldog...,boldogtalan..., szerető...,megbántott..., naív meg hülye,és bolond is..., bulik, emberek, nyár.

Vesztettem barátot(de szereztem is) vesztettem egy munkahelyet amellyel szereztem tanulságot....

Kaptam önbizalmat,rengeteg szeretetet, meg okosságot...

Nyertem és vesztettem...., de
hogy megbántam volna bármit is?:) egyáltalán nem....semmit!

Út a boldogsághoz...

Bármilyen messzire elmehetünk a boldogság keresésében, a távolban nem fogjuk megtalálni. Nem fogjuk meglelni sem más embereknél, sem a hivatásunkban, sem a sikerben, sem a gazdagságban.

A boldogság titka saját szívünkben rejtőzik.Sokan várják a nagy boldogságot. Csalódnak, ha nem jön el.

A ,,nagy boldogság" keresése közben viszont nem ismerik fel az életük útján kínálkozó kis örömöket.

Fogadd el a mindennapok megszokottságát!

Bízz benne, hogy ott leled meg mindazt, amire szükséged van. Ne keress folyton érdekes újdonságokat, hanem vedd észre azt, ami van!

Csodálkozz rá a jelen pillanatra. Vedd észre mindazt, ami körülvesz, hiszen ez alkotja életed valóság-magvát. Egyszer talán megsejted, hogy a hétköznapok vezetnek el a valósághoz.

Ha pedig érintkezésbe kerülsz a valósággal, akkor megtalálod az emberi létezés titkát. Ha a hétköznapok az Istennel való találkozás helyévé válnak számodra, akkor átalakulnak. Ha minden cselekedetedre odafigyelsz, felfedezed életedben a Lélek finom fuvallatát. A Lélek ajándéka, ha teljesen jelen vagy, ha megleled az összhangot önmagaddal, az eseményekkel és dolgokkal.

Ezt a figyelmet azonban nem pusztán ajándékba kapjuk, hanem naponta gyakorolnunk kell, hogy el ne veszítsük.Bátran állj bele az élet sodrásába! Az élet mindenütt jelen van.

Körülvesz minket, csak meg kell nyílnunk előtte. El kell fogadnunk az életet, hiszen már itt van! Érezzük át mélyen és élvezzük minden percét: ez az életöröm.

Tanuld meg a létezés művészetét, a pillanat átélését. Próbáld csak meg, hogy tudatosan lassabban mégy, amikor a munkahelyeden egyik irodaajtótól a másikhoz akarsz eljutni. Próbálj meg séta közben tudatosan érzékelni minden lépést, észlelni, ahogyan megérinted a talajt, és ahogy megint elszakadsz tőle.

Próbáld meg, hogy lassan és figyelmesen veszed kezedbe a csészédet. Az élet művészete egészen hétköznapinak tűnhet. A helyes látásmódban rejlik a művészet, a dolgok mögé látásban, pontosabban az eseményekben rejlő öröm meglátásában. A boldogság művészetét bárki megtanulhatja, gyakorolhatja. És akár most is elkezdheted...

(Anselm Grün: Minden napunk út a boldogsághoz)

B.U.É.K

Kivánom, hogy minden kedves ismerősömnek, barátomnak boldog/boldogabb élete legyen a 2010-es évben!

A jutalom, amiért túléltük az ünnepeket, az újév, és már el is jutottunk az újévi fogadalmak csodás hagyományához. Hagyd hátra a múltad, és kezdd elölről! Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat, és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.

Boldog Új Évet!